Ismeretlen volt. Azt sem tudtad, hogy létezik - most pedig félted, szereted, dühös vagy rá, aggódsz miatta. Ha ezt a szót hallod "szeretet", õ jut eszedbe.
Az élet egy nagy szerepjáték. Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert és csak egy dolog van ami kizökkenthet minket a szerepünkbõl s az nem más, mint a szerelem. Mikor jön valaki, aki az elsõ perctõl kezdve átlát rajtunk az õ szemében az álarcunk lehull és megsemmisül. Csupán az igazi énünk érvényesül, ha akarjuk, ha nem és ez az, ami néha annyira megrémít minket, hogy legszíveseb-ben hanyatt-homlok menekülnénk, de hamarosan rájövünk, hogy e nélkül nincs értelme az életünknek.
A szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erõtlen és hamis. Fõleg az a mondat, hogy "az idõ majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idõvel csökkenhet de a széttépettség érzése megmarad.
Az ember ott a legboldogabb, ahol legközelebb él a szeretethez.
Amíg nem éled át, milyen a másiknak, addig nem tudsz szeretni. Amíg nem fáj neked a fájdalom, amit másnak okozol, nem tudsz szeretni. A karma nem büntetés, hanem tanítás: megtanít, milyen a másiknak lenni; mit érez, hol fáj neki. Amíg nem fáj a seb, amit másokon ejtesz, és nem vérzel tõle te is, addig nem tudod, mi az, hogy »vele« és »együtt« és »közösen«. Együtt érezni valakivel csak akkor lehet, ha az én idegeim is összerándulnak attól, amit benne én okozok.
Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belõle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!
Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idõ gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövõre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!
Mindegy, hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak de még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.
Lelki társamat a lélek szintjén találom meg, nem a szerepek és elvárások szintjén. Ekképpen lesz õ az én számomra „kapu a belsõ Paradicsomhoz”, amely saját tökéletességemhez vezet. Úgy szeretem õt, ahogy van és nem olyannak, amilyennek véleményem szerint lennie kell.
A szeretet természetes állapot. Olyan, mint a testi ember számára a levegõ. S amikor megszületünk, hiányzik ez a "levegõ". Szeretet nélküli légszomjunk van. Az egész lényünk magányosan didereg.
Egy lezárt kagyló sem létezhet külön. Ha szeretsz, erre a széttéphetetlen egységre rádöbbensz: nem tudod, kinek az érzéseit érzed, kinek a gondolatát gondolod, kinek a félelmét féled! Hiába hunyod le a szemed, nem vagy egyedül.
